Hogy éltek elődeink a polgári lakásokban?

A cikk elolvasása: 5 perc
Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc (06 1 780-2760)[su_icon_text icon=”icon: clock-o” icon_size=”20″ class=”olvasasiido”]A cikk elolvasása: [est_time]

Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc (06 1 780-2760)[/su_icon_text]

Régi korokat idéző épületek

Budapest belső kerületeiben állnak az egykori polgári lakásokat magukba foglaló emeletes házak. Ezek a házak olykor még száz évnél is régebben épültek fel, és persze mára többszöri átalakításon és renováláson estek át. Felismerni azonban nagyon könnyű ezeket az épületeket magas ablakaikról és emeleteikről, díszes homlokzatukról. Amikor belépünk egy ilyen ház kapuján, egy márványlépcsősort fedezhetünk fel, mellette pedig az öntöttvas ajtóval zárt liftet. 

Sok régi háznál megmaradtak azok a széles kapuszárnyak is, amelyen egykor a lovaskocsik hajtottak be a belső udvar kocsiszínjébe. A belső udvarok megmaradtak, csakúgy, mint a széles átjáró, de természetesen belül már nem lovaskocsik állnak, hanem poroló, jobb esetben egy belső kert, de az udvarok legtöbbjébe különböző kisvállalkozások költöztek be. Néhány évtizede még az ilyen udvarokon bújt meg valamilyen szervizműhely, fénymásoló vagy éppen egy DVD-kölcsönző. 

Feldarabolt nagypolgárság

Ezeket a házakat a 19. század utolsó évtizedeiben emelték, amikor növekedett a polgárság száma, s közülük nagyon sokan többszobás lakásokat vettek maguknak, vagy béreltek. A leggazdagabbak akár 7-8 szobás lakásokban laktak, amelyekből mára már semmi sem maradt. A második világháború után ezeket a nagypolgári lakásokat feldarabolták, hogy helyet tudjanak biztosítani a városba feltóduló munkástömegeknek.

A feldarabolás nyomai mind a mai napig tetten érhetőek, amikor belépünk egy ilyen lakótérbe. Szinte biztos, hogy találkozni fogunk olyan furcsa helyiséggel, amelynek alig lehet funkciót találni. Lehet ez egy kis, ajtó nélküli szeglet, vagy egy olyan helyiség, amely mélyen benyúlik a térbe, de olyan keskeny, hogy oda maximum kerékpárokat lehet beállítani. De a variációk száma csaknem végtelen attól függően, hogy a hajdani kőműves milyen utasítás mentén falazott el egy egyébként komplett lakást, így bontva azt különböző részekre. Ez a feldarabolás lett a szimbóluma nagypolgári réteg eltüntetésének is. 

Bérházak reneszánsza

A békebeli idők, amelyben Budapest világvárossá cseperedett, a kiegyezés és az első világháború közötti időszakot öleli fel, amikor gombamódra nőttek ki a földből a hatalmas és látványos homlokzattal ellátott bérházak. A 20. század elejéig nagy ütemben építkeztek hatalmas telkeken a befektetők. A bérház volt talán a legjobb befektetés, ezért nemcsak dúsgazdag magyarok, hanem különböző bankok, egyletek, sőt egyházak is ebbe fektették a pénzüket. 

Meghatározott volt az a terület is, ahol az egyes osztályok tagjai építkeztek. A belvárosban, Lipótvárosban, valamint a Nagykörút és a Sugárút mentén a gazdag arisztokrácia és a bankvezérek fektettek be, ők voltak ugyanis, akik ki tudták fizetni ezeknek a telkeknek az árát. Terézvárosban, Józsefvárosban vagy Ferencvárosban a tőkeerős iparosok és a kereskedők építkeztek. 

A házak belső gangot vagy függőfolyosót kaptak. Ez a megoldás biztosította, hogy valami fényt kapjanak a lakások hátsó traktusai is. A szobák egymásba nyílóak voltak, amely kizárta a teljes intimitást. 

A bérházak zöme a kispolgárok számára épült. Ezek nagyjából egy-kétszobás lakások voltak. A házak belső, zárt udvarral voltak ellátva. A jobb módúak az elsőtől a harmadik emeletig, az utcafrontra néző lakásokban laktak. Ezek nagyobb alapterületűek voltak és több szobát, esetleg még egy szalont is tartalmaztak. A középosztály lakásait a nagyméretű előszoba és a lakáshoz tartozó kocsiszín jellemezte. 

Élet a falak között

Még a nagypolgári bérházakban sem volt mai szemmel kényelmes az élet. Egészen az 1880-as évekig nem épültek fürdőszobák, mert nem készült el a város csatornázása. Ennek okán a vizet a ház udvarának kútjából kellett vételezni még a Dunához közel eső házaknak is, mert a folyó vize már ihatatlan volt. 

A lakosok a konyhában felmelegített vízben fürödhettek meg – gazdagoknak volt esetleg egy kádjuk, amelybe a vizet öntötték, de a legtöbben mosdótálban tartott vízzel fürödtek le. Az első fürdőszobákat az 1880-as években építették, és természetesen a nagypolgári lakásokban került erre sor, de aztán 1886-ban a főváros rendeletben adta ki, hogy a továbbiakban csak csatornázott telken épülhet ház, és annak minden lakásában fürdőszobát és különálló illemhelyet is építeni kell. Bizony, még a leggazdagabbak is a közösségi latrinára jártak a csatornázás előtt, amelynek sora a cselédlépcső mellett helyezkedett el. 

A lakások kifűtése is komoly problémát okozott nem utolsósorban a magas és nagy belterek miatt, amelyekben rendszerint egy kályha biztosította télidőben a meleget. A többszobás lakásokat nem is tudták rendesen kifűteni, ezért télen csak bizonyos helyiségeket használtak – elsősorban az ebédlőt és persze a hálószobákat. 

A világítással is megküzdöttek elődeink, hiszen amíg az áramot nem vezették be, addig gázlámpákkal és petróleumlámpával csiholtak fényt a lakásokban, amelyekben így egyfajta hangulatvilágítás uralkodott. A nagy csillárokat a nappaliban csak különleges események kapcsán gyújtották meg. 

Az ablakokat nehéz, vastag és földig érő függönyökkel takarták el, de ezeknek a függönyöknek elsősorban hő- és hangszigetelő funkciójuk volt. Ily módon a lakásokban az év nagy részében örök félhomály borongott.      

A lakberendezés hajdani szempontjai

A nagypolgári lakások berendezése csak a hálószobákban tartott egy bizonyos koncepciót. Ebben a helyiségben állt két ágy, egy fényes, kétajtós nagyszekrény. A két ágy mellett szigorú szimmetriában egy-egy éjjeliszekrény kapott helyett.

A szalon vagy nappali a vendégek számára volt fenntartva, ezért azt nagyon gazdagon rendezte be a ház asszonya. Ott álltak az értékes bútorok és egyéb díszes tárgyak, melyeket szinte naponta takarítani kellett, hogy fényes, tiszta és puccos maradjon. A család az ebédlőben gyűlt össze. Sok esetben a gyerekszobának mondott szoba sem az volt, amit ma annak képzelnénk. A gyerekek leinkább a félhomályos alkóvban tartózkodtak, és csak éjszakára vonulhattak be a saját szobájukba. Mozgási területük tehát erősen korlátozott volt a lakásban. 

A konyha a cselédség területe volt, a ház asszonya oda mint parancsnok lépett csak be. A gáztűzhelyek megjelenése előtt a szénnel és fával működő sparheltek kora volt ez. A ház ura a dolgozó- vagy a szivarszobában töltötte el a délutánt. 

Jellemző volt, hogy a szobákat selyemtapétákkal vonták be, és mindegyik szoba más-más mintájú tapétát kapott. A szobákat igen hamar megtöltötték a bútorok és egyéb tárgyak, és ezek a legkevésbé sem mutattak egységes stílusjegyeket. Egy szobában ugyanúgy lehetett egy biedermeier kisszekrény, mint egy hatalmas, kétajtós, tömörfából készült nagyszekrény, de állhatott ott egy pohárszék, vagy egy, a többi bútor színétől elütő vitrin is. Igazából az számított, hogy drága és divatos legyen az, ami a szobában áll. Ezek a szobák előbb-utóbb túlzsúfoltak lettek amellett, hogy nem uralta egységes arculat az enteriőrt. A cselédlányoknak, aki a házba és a lakásba is külön cselédbejárón közlekedtek, egész napjuk elment a folytonos takarítással. A nagypolgári lakásokhoz cselédszoba is járt, amelyben legfeljebb egy ágy, egy kis szekrény fért el. 

Ezek a nagypolgári lakások a XX. század 20-30-as éveire teljesen kimentek a divatból. Ekkor már a függőfolyosós házak helyett olyan lakások épültek, amelyekben az egyes családok másoktól és egymástól is el tudtak szeparálódni, mert a magánélet nyugalma jelentősen felértékelődött. A lakások mérete ezzel együtt jelentősen csökkent, mivel a négyzetméter árak meghatványozódtak. Egyre inkább teret nyert a funkcionalitás iránti igény, amellyel a komfort párosult. A nagy, sokszobás bérházak kora tulajdonképpen már az 1930-as években végleg bealkonyult. A többit aztán a történelem vihara rendezte el.