Művészet és kézművesség határán – a mozaik története

A cikk elolvasása: 5 perc
Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc (06 1 780-2760)[su_icon_text icon=”icon: clock-o” icon_size=”20″ class=”olvasasiido”]A cikk elolvasása: [est_time]

Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc (06 1 780-2760)[/su_icon_text]

Apró, színes kavicsok a homokban

Bármerre járunk a világban, mindenütt találkozhatunk olyan régi műemlékkel, amelyeknek a díszítését mozaikok alkalmazásával oldottak meg. A leggyérebb találati a helyeknek az amerikai kontinens mondható, míg Európa és a Közel-Kelet számos híres épülete rendelkezik pompás, mozaikokból álló díszítésekkel, fali- vagy padlóképekkel. 

A mozaikolás ősi technológia. Valószínűleg már az őskori ember is játszott a színes kavicsokkal, amelyet a homokba nyomott. Innen nem volt messze az az időszak, amikor ezeket az apró kavicsokat valamilyen rögzítőanyaggal megkötötték. Ez rendszerint gipsz vagy cement volt. Az így rögzített színes kövekből már ki lehetett rakni valamiféle ábrát. Ekkor kezdődött el a mozaik története, hogy elkísérjen minket napjainkig.  

A múzsákhoz közel

A mozaik technika olyan egyszerű és mégis olyan látványos, hogy nem lepődhetünk meg azon, hogy már az ókori népek is előszeretettel éltek vele. Persze nem a közembereknek szépült meg így a viskójuk, hanem a paloták termeit és lakosztályait díszítették vele, s közben egyre finomodott a kidolgozás, bővült az anyaghasználat, sokasodtak a színárnyalatok.   

A mozaik szó – nem nagy meglepetés – görög eredetű, és a muszeion szóból ered. A latinba opus musivum alakba került át, amely azt jelenti, hogy a múzsákhoz közelálló. Ez a szókapcsolat remekül példázza, hogy a rómaiak sem tudták eldönteni, hogy a mozaikolás művészet vagy magas fokú mesterség. Azért áll a két terrénum határán, mert azok, akik eredetit terveztek, sokkal inkább voltak művészek, míg a mesteremberek sémákból dolgoztak, sok esetben azoknak a nagy tervezőknek a munkáit utánozva, akiknek a művei népszerűek voltak. 

Gyakran előfordult, hogy a mesterek falfestményeket másoltak le, és ez azért jelentős érték a történettudomány számára, mert a sokkal időtálóbb mozaikok megőriztek olyan mesterműveket is, amelyeknek az eredetije réges-régen elpusztult már. Elég, ha csak Pompeiiben feltárt isszoszi csatajelentre gondolunk, amely megörökítette Nagy Sándor alakját. Ez a mozaikba öntött másolat túlélte a szörnyű vulkánkitörést, és a régészek megtalálták a „Faun házában”, míg az eredeti festménynek nyoma sem maradt.  

Mázas kövektől a látványos padlóképekig

Az első mozaik emlékek Mezopotámiában keletkeztek. A falakra helyezett díszítéseket úgy állították elő, hogy nedves agyagba nyomtak bele mázas felületű kúpokat. A mintázat itt még egyszerű volt, alapjában geometrikus. Mivel a kúpokat mázzal vonták be, ezért a táblák megjelenése inkább a kerámiára emlékeztet. 

A korai görögök még egyszerűbben dolgoztak a padlómozaikokon. Fekete és fehér kavicsokat használtak fel, és a geometrikus mintákkal a padlót burkolták be. Nagy Sándor Makedóniájában már négy színből álló kompozíciókat is készítettek, így ábrázolva az oroszlánon lovagló Dionüszoszt. A görögök voltak azok, akik továbbfejlesztették a technológiát, és már különböző osztályokba sorolták az egyes mozaikfajtákat. Az opus tessalatum szabályos hasábot alkotott, míg opus sectile ugyan négyzetes, de nem hasáb. A görögök padlómozaikokat készítettek, s természetesen csak az uralkodók, arisztokraták fogadótermeiben rakták le ezeket a látványos mestermunkákat. 

A mozaik használat a Római birodalomban érte el fénykorát. Nemcsak a császári palotában vagy a patríciusok rezidenciáin készítettek rendkívül látványos mozaik kompozíciókat, de mint láthattuk, olyan középületek esetében is ez volt a bevett díszítési forma, mint a fürdőházak, a fogadók és a bordélyházak. Persze a mintázatok mindenütt az adott középület funkciójához igazodtak. A rómaiak is elsősorban padlót díszítettek a mozaikokkal.  

A mozaikok egyfajta színes történetkönyvnek tekinthetőek, mert a rómaiak szinte minden tevékenységet megörökítettek. Készültek életképek, csendéletek, vadász- és harci jelentek, és persze a mitológiai történeteket is apró, színes kavicsokba öntötték. A római jelenlét élő hazai példáját jelentik az aquincumi leletek. Az egyiken az íját feszítő Héraklészt láthatjuk, amint célba veszi a feleségét elcsábító Nesszosz kentaurt. Egy másik fennmaradt burkolótábla pihenő ökölvívókat ábrázol, s mindjárt mellette Ámor jelenik meg, aki szőlőfürttel kínál egy tigrist.  

 

Az üveg és arany korszaka 

A kereszténység korai időszakában az emberi ábrázolások sokkal egyszerűbbek, kétdimenziósak lettek, nem törekedtek a mesterek a térbeliség kihangsúlyozására. Gondolhatnánk, hogy mint annyi sok más, ez a díszítési forma is hanyatlott, de nem lennénk méltányosak. Bizáncban fejlesztették ki ugyanis azokat a színes üvegkockákat, amelyekkel már nyugodtan lehetett a falakon és a mennyezeten is dolgozni, mivel lényegesen kisebb volt a súlyuk, mint a köveknek. 

Páratlanul szép és színes üvegmozaikok készültek. A folyékony üveget megfelelő adalékanyaggal látták el, amely a kívánt színre festette azt meg. A kéket a kobalttal, a vöröst és a barnát vassal, a zöldet rézzel állították elő. A legelőkelőbb darabok az arany ragyogását tükrözték vissza. Az aranymozaikot úgy készítették el, hogy két vékony réteg üveg közé helyezték az aranyfüstöt. Sok esetben az aranyat sárga üveggel pótolták vagy keverték, ezzel a drága aranyat megspórolva. 

Az egyház hamar felismerte a mozaikban rejlő nagy lehetőséget, és a bibliai történeteket készíttették el a mesterekkel. Ezek a mozaiksorok mintegy képeskönyvként funkcionáltak, hiszen az emberek többsége nem tudott írni, olvasni. A bibliai mozaiksorokon tanulhatta meg a köznép, hogy miről is ír a Biblia. 

A Bizáncban készült korai mozaikok viszont szinte kivétel nélkül elpusztultak, mert áldozatul estek a képromboló mozgalomnak. Konstantinápoly eleste után a képromboló korszakot követő alkotásokat a törökök vakolták le. Egy számunkra különösen érdekes tábla azonban előkerült, amelyen II. Joannész császár és Eiriné császárné hódol a Madonnának. Eiriné ugyanis a mi Szent Lászlónk Piroska nevű lánya volt, s alakját ez a mozaiktábla megőrizte. 

A 11-12. században már Velence volt az üveggyártás egyik központja, így az üvegmozaikok legfőbb előállítója is. Az ottani mesterek igen sokat másoltak az akkor még ismert görög alkotások közül, s ezzel együtt azokat az ókori remekműveket is megmentették másolat formájában, amelyek azóta elvesztek.   

Hanyatlás és virágzás

A mozaikművészetnek a reneszánsz vetett véget, amikor a freskók lettek az ábrázolás elsődleges hordozói. A száraz falra felvitt festmények már nem voltak plasztikusak és kevésbé álltak ellen az idő próbájának, nem beszélve róla, hogy az adott falrész leomolhatott vagy megsérülhetett. 

A mozaiktechnika a 19. század során éledt újjá, amikor a muranói üveggyár tízezernyi színárnyalatát alkotói módon használták fel. Ekkor készültek el a párizsi Louvre vagy az Operaház remekművei, amelyet művészek tervei alapján készítettek el. A szecesszió korszakában még nagyobb presztízst kapott a mozaikolás. Gustav Klimt ily módon díszítette a brüsszeli Stocklet-palotát. A barcelonai Antoni Gaudí, Klimttel ellentétben térplasztikákat készített el a Güel parkban színes csempedarabok felhasználásával.  

Magyarországon is népszerű lett a művészek körében a mozaiktechnika és számos középületben éltek a lehetőséggel. Legnevesebb képviselői Aba-Novák Vilmos, Körösfői-Kriesch Aladár, Kohán György, Róth Miksa voltak. Róth készítette el a budapesti Széchenyi fürdő kupolamozaikjait, Bálint Endre pedig a Palatinus strand látványos mozaikját.

A mozaikok manapság már magánlakások fürdőszobáiban, konyhai pultok fölötti faldíszként is megjelenhetnek, és nem kell ehhez dúsgazdagnak sem lenni. A DIY-mozgalom divatja pedig nagyon népszerűvé tette a saját mozaiktáblák, képek készítését, mert mind a mai napig egy tulajdonképpen egyszerű, ám nagyszerű technológiáról van szó, amellyel nagyon látványosan lehet kidíszíteni a lakásokat.